Valami nem stimmel itt, egyre sötétebb és sötétebb lesz, mintha az árnyék körülvenne… Jönnek! Elviselhetetlen feszültség ül rám, most csak az egyetlen fényforrásomban, a zseblámpámban bízhatok… na, basszus mégsem, kifogyott…

 

2010 Májusában dobták végre piacra az Alan Wake névre hallgató Pszicho-akció thrillert, amire már hosszú ideje vártunk, a fejlesztők, vagyis a Remedy folyamatosan tolta a megjelenési dátumot, sokszor keringett a pletyka, hogy lefújták az egészet, de aztán végre rátehettük a mancsunkat az Xbox-exkluzív játékra.

 

Az Alan Wake nem rugaszkodik el a jól bevált recepttől. Felhasznál elemeket a Silent Hillből, a Resident Evilből, vagy éppen a 90es években nagy sikernek örvendő TVs sorozatból, a Twin Peaksből. Jótól lopni nem szégyen, szokták mondani, és ez most is így van. Hiába a papíron nulla egyediség, mégis az ember úgy érzi, egy egyedi játékkal játszik, ami igaz is, az oka pedig a történet. A sztori elképesztően jó, sajátos és magával ragadó, tele emlékezetes történésekkel.

 

Mint minden, ez a történet is viszonylag felhőtlenül kezdődik. Adva van Alan Wake, a best-seller író, aki épp hatalmas sztár életét éli feleségével, Alice-el, New Yorkban. Sajnos Wake barátunknak az utóbbi időkben elszaporodtak a rémálmai, és az új horror regényéhez sem jön meg a kellő ihlet. Kedvesének is szemet üt ez, így jót akarván meglepi őt egy kis kiruccanással az északi erdőkbe, azon belül a Bright-Falls nevet viselő kis városkába. Itt kezdődik el minden számunkra is. Gyönyörű táj, jó levegő és egy kis csendes település, tele kedves emberekkel, egyszóval minden, ami kell. De aztán, mint mindig minden, ez a történet is rosszra fordul, az álomból pedig rémálom lesz. Az elején még csak nem is tudjuk, hogy mégis mi folyik körülöttünk, ugyanis Alan egy autóban vérző fejjel ébred az erdő mélyén. Körülnézünk, meglátjuk a kivilágított benzinkutat, remek, futás oda, és akkor kezdetét is veszi a rettegés, mivel az oda út hosszú és… sötét.

 

Ahogy az elején említettem, a fény lesz a legjobb barátunk a játék során. Vannak fix fényforrások (villanypóznák, autók, generátorok és keresőfények), vannak saját lámpáink (különböző erősségű zseblámpák és világítók), ezen felül pedig vehetünk fel villanó-gránátokat, jelzőfényeket és az ezeket kilövő pisztolyt, ami egyfajta gránátvetőként tudunk bevetni, ugyanis rendkívül hasznosan pusztítja az ellent, cserébe viszont nem sok ilyen fényt lelhető fel. Kiemelődik a fény-sötétség kontraszt, ahol a fény a biztonságot, a sötétség pedig a bizonytalanságot és a veszélyt jelenti. Többször előfordult, hogy az életemért futottam egy-egy villanypózna felé, ráadásként nem tudhatom, melyik fog pont akkor eldőlni, mikor én odaérek. A sötétség egyébként nem csak az ellenségünk, ráadásként a gonoszdi még segíti (más néven megszállja) a „”taken”-eknek nevezett sötét alakokat, akik ugyanolyanok, mint mi, csak éppenséggel az árnyékból jönnek elő és mindenképp az életünkre hajtanak. Ha meg akarjuk ölni őket, először a lámpánkkal el kell távolítani az őt körülvevő sötét burkot, majd utána rendes fegyverrel (pisztoly, shotgun, puska) lelőhetjük.

 

Érdekes és szórakoztató részét képezik a játéknak a gyűjthető tárgyak. Baromságoknak tűnő cuccokon kívül (termoszok) találunk rádiókat és TVket is, előbbiekben zenét (nagyon jó a játék soundtrackje), avagy a keverő dumáját hallhatjuk, utóbbiakban Twin Peaks adásokat vagy Wake gondolatait, félelmeit nézhetjük. Lámpával megvilágított falakon nyilakat vagy feliratokat is találhatunk, amik a helyes irányt illetve egy láda lelőhelyét mutatja. De ami a legfontosabb, és amit mindenképp érdemes gyűjteni, azok a papírok, amik Alan sosemvolt horror regényéből származnak, és segítenek nekünk az egésznek a megértésében. Egész nagy csavart hordoznak magukban ezek a papírok Alan számára, szóval nem is lőném le teljesen a poént. A történetmesélés ügyesen lett megoldva, ugyanis epizódokra van bontva a sztori, és minden ilyen epizód elején egy rövidke intróban elmeséli nekünk a játék, hogy mi történt eddig.

 

Ha már csavarok, a játékban több is van belőlük, ritka az ilyen fordulatos és izgalmas játékmenet. Nem is az akciók sűrűsége miatt (pedig arra sem lehet panasz), sokkal inkább az atmoszféra miatt, és mert sosem áll meg a sztori, folyamatosan haladunk előre. Természetesen ez ad egy kis hátulütőt is, ugyanis a játék linearitása miatt majdnem hogy teljesen meg vagyunk fosztva a szabadságtól, nem nagyon császkálhatunk el a kijelölt útról. Apropó negatívumok. Nincs sok, de nem lehet őket szó nélkül hagyni. Elsőnek ott van a grafika, ami baromi hangulatos, az árnyékok lenyűgözőek, a fény-sötétség ellentéte zseniálisan van megoldva, de azért néhány textúra nem sikeredett túl élesre, ami éjjel nem annyira, de nappal bizony szembetűnő. A karakterek mimikája is hagy maga mögött kívánnivalót (szóval L.A. Noirosok, vigyázat!). A másik, ami talán kicsit szembetűnő, az hogy főhősünk a képernyő jobb oldalán helyezkedik el, ami azt idézi elő, hogy tőlünk jobbra egy pixelt sem látunk, így nem árt gyakorta forgolódni, nehogy meglepjen egy a nyakunkba lihegő taken. Ellenben viszont így dinamikusabbnak néz ki a mozgás.

 

A Remedy a hosszú-hosszú halogatás után egy remek és emlékezetes játékot tett le az asztalra, sokakat ezzel meglepve. Így, egy év távlatából is már-már klasszikusként emlegetik. Elképesztően félelmetes, de egyben magával ragadó hangulat, remek megjelenítés és a hozzájáró hangok, valamint Alan Wake karakterének mélysége mind-mind elragadó, elgondolkoztató és szórakoztató. A játék minden porcikájában ott van a profizmus, a fordulatos és tökéletesen eltalált sztori, no meg az, ahogyan ezt mi átéljük. Egy igazi klasszikust alkottak a finn fejlesztők, úgy gondolom, kötelező vétel minden Xbox360 tulajdonosnak.

 

+ Tökéletesen eltalált sztori

+ Magával ragadó atmoszféra

+ Remek fény-árnyékhatások, szép grafika

 

- Lineáris

- Néha ideghúzó kezelés

- Néhol pixeles textúrák

-          Grafika: 85%

-          Zene: 90%

-          Játékélmény: 95%

-          Összérték: 92%